– válasz Gődény Jonatán kritikájára Erdei Zoltán könyvéről –
Erdei Zoltán Az elmélyedés metafizikai értelmezése című könyve egy olyan ritka szellemi vállalkozás, amely nem a tanítás képzetein keresztül, hanem a tudat belső tapasztalásán át törekszik megmutatni azt a létpozíciót, amelyben a figyelem önmaga felé fordul. Gődény Jonatán kritikája – amely a Magyar Hüperiónban jelent meg – a formai készség és a hagyománytisztelet pozíciójából ítéli meg a művet, ám éppen e szemléleti keret miatt szűkül be az értelmezése.
A kritikában megfogalmazott észrevételek közül kiemelhető három visszatérő motívum: az idézetek forrásainak megjelölése, a szerző saját személyére vonatkozó megjegyzései, valamint az előadott tanítás exkluzivitása. E pontokat a kritika nem pusztán tematikai, hanem stilisztikai eszközökkel is minősíti, amelyek – bár irodalmi értékűek – a vitapartnerség etikai keretein túlmutatnak.
- A források hiányának említése formai szempontból jogos megfigyelés lehet, azonban egy kontemplatív jellegű, belső tapasztalati alapú mű esetében nem tekinthető érdemi hiánynak. Erdei nem a tudományos apparátus eszközeivel kíván meggyőzni, hanem a jelenlét állapotát igyekszik megragadni. A hivatkozások formai hiánya épp abból fakad, hogy a szerző – az advaita hagyomány egyes képviselőihez hasonlóan – a közvetlen tudati felismerésre helyezi a hangsúlyt, nem az ismeretek dokumentálására.
- A szerző önmagára tett reflektálásait a kritikus fennkölt öndicséretként értelmezi, holott ezek a kijelentések – pl. „igaz lelkű tanítvány” – egy belső állapot őszinte megnevezései. A spirituális irodalomban gyakori, hogy a tanúságtétel nyelve nem a szerénység retorikáját, hanem a beleélés őszinteségét követi. E megfogalmazások nem a szerző pozícióját akarják emelni, hanem a tapasztalat érvényességét kívánják hitelesen közvetíteni.
- A „bölcsek köve” vádjában megfogalmazott exkluzivitás nem tagadható: Erdei ítélete radikális. Ám ez a radikalitás nem kizárás, hanem egy tudatosan vállalt metafizikai álláspont, amely a közvetlen tudatfelismerésre mint minden spirituális út végpontjára tekint. Ez nem pótlékul, hanem végső igazolásként jelenik meg a szövegben. Az ilyen állásponttal lehet vitatkozni, de nem érdemes ironikus megjegyzésekkel relativizálni annak belső komolyságát.
A szellemi jellegű vitákban az érvelés etikai alapelve, hogy a diskurzus középpontjában nem a vitapartnerek személye, hanem az érvényességi igénnyel megfogalmazott állítások, illetve az igazságra irányuló közös törekvés áll. Erdei Zoltán műve nem normatív tételek megvédésére törekszik, hanem egy mélyen szubjektív, belső tapasztalaton alapuló szellemi állapot kifejezéseként értelmezhető. Ennek megközelítése személyeskedő vagy ironikus módon nem csupán a filozófiai diskurzus minőségét csorbítja, hanem az interperszonális tisztelet alapvető követelményének sem felel meg.
Erdei könyve nem kíván vitát nyerni, és nem is kíván tanítani a hagyományos értelemben. Egy szellemi tapasztalat rögzítése, amely nem intellektuális érveken keresztül, hanem a belső jelenlét élményén át kíván megszólalni. Az ehhez méltó reflexió pedig csak akkor születhet, ha kritikánk nemcsak elemző, hanem értő is egyben.
Gődény Jonatán kritikája világosan mutatja a hagyományőrző álláspont erejét – de egyúttal annak határait is. És ha van párbeszéd a szellemi úton, akkor talán ez a két út nem egymás ellen, hanem egymás kiegészítéseként vezethet az igazság felé. Csak a hangnemet kell hozzá megtisztítanunk.